Háttérbe szorultak a politikailag bátor filmek

A Warner Bros. 100 éve című dokusorozat egy évszázadnyi film- és tévétörténetet felölelve mutatja be az amerikai filmstúdió páratlan globális hatását a művészetre, a kereskedelemre és a kultúrára. A mű direktora, Leslie Iwerks Oscarra jelölt rendező-producer Cannes-ban adott exkluzív interjút a Népszavának.

Száz év stúdiótörténetét nem lehetett könnyű összefoglalni.

Valóban nem, elképesztő nagy kihívás volt egy évszázadot négyórányi mozgóképes formában összefoglalni. Szűk másfél év állt a rendelkezésemre, amely soknak tűnhet, de egy ilyen munka esetében nagyon nem az. Első körben végignéztük az összes olyan Warner-filmet, mely valamiféle hatást ért el a száz év alatt. Bármi lehetett az ok: a műfaj, a technológia, esetleg egy színész. Ki kellett választani, hogy mely alkotások mesélik el a Warner történetét, mert nem mi akartunk beszélni, hanem a művészet erejével szerettünk volna élni.

Mi volt a következő lépés?

Miután megvolt a filmlista, utána néztünk, hogy kik azok, akik tudnak beszélni ezekről a művekről – lehetőleg minél többről, hogy „takarékosak” legyünk. Így sikerült végül több mint hatvan alkotóval és művésszel interjúkat felvenni. Ezek után úgy éreztük, hogy csak majdnem tökéletes a képlet: hiányzanak a stúdióalapítók, akik egy család, továbbá a vezetők, akikről szinte sosem hallani, mert a háttérbe húzódnak. Úgy döntöttünk, hogy mi az üzleti oldalt is bevonjuk, mert ez szükséges ahhoz, hogy értsük: a filmipar hogyan vált kultúrává és végül hogyan formálta át azt. Végül pedig a résztvevők személyes, emberi történeteit is beillesztettük a műbe, mert ezek is szerves részei a hollywoodi mítosznak, mely az egész világra kihatott. Persze, az idővel is haladnunk kellett, így beszélünk a jelenről is: a kasszasikerek koráról és a streaming hatásairól.

Teljesen szabad kezet kapott a HBO-tól? Ezt azért kérdezem, mert nem promóciós anyagot forgatott, hanem egy kritikus hangoktól sem mentes produkciót készített. A stúdiómogul Jack Warner botrányaira is kitér például.

Jack Warner nem volt túlságosan humánus a stúdió színészeivel szemben, ez tény. Nem ez az első tematikus összefoglaló dokumentumfilm, amit készítettem. Ott volt a The Imagineering Story, amely a Disney történelmét, vagy az Industrial Light & Magic: Creating the Impossible, amely George Lucas-t mutatta be, de ott volt még A Pixar Story is. Egyszóval van már ebben gyakorlatom. Mindig az volt az első feltételem, hogy teljes szabadságot kérek abban, hogy elmondhassam a teljes sztorit – enélkül nem is vállaltam volna el egyiket sem –, és szerencsére ezt a megrendelők is így gondolták. Ez a szemlélet életem első dokumentumfilmjénél is így volt, amely nem mellékesen Ub Iwerks-ről, a Miki egerek, vagy Oswald, a szerencsés nyúl figuráját megalkotó animátorról, a nagypapámról szólt. Ub az 1930-as években elhagyta a Disney-t és sosem tért vissza. A stúdió 1999-ben volt annyira nyitott, hogy támogatta azt a törekvésemet, hogy elmondjam, mi állt mindennek a hátterében, és felfedjem az igazi konfliktusokat. Innentől kezdve mindenki ezért az őszinteségért kért fel újabb munkára. Egy nagy stúdió hiteles történetének a lényege, ha arról is beszélünk, hogy mi ment félre és milyen veszteségek voltak. A Warner Discovery mostani vezetői is teljes bizalommal voltak az irányomba.

Hogyan jellemezné a Warner stúdiót? A kezdetekben azzal tűntek ki, hogy a dolgozó emberek ízlését célozták meg. Ez a filozófia mennyire maradt meg?

Eleinte a bátorságukkal tűntek ki, mert olyan témákhoz nyúltak, melyeket a többi pionír stúdió túl kockázatosnak talált politikai vagy társadalmi szempontból. Annak idején a napilapok főcímei alapján választottak témát, reagálni szerettek volna a jelen problémáira. Még a műfaji filmek esetében is: a legelső gengszterfilmeket konkrét alvilági történetekhez igazították. Talán a legbátrabb korai filmjük az 1939-ben bemutatott Confessions of a Nazi Spy (Egy náci kém vallomásai), mely Hitler hollywoodi befolyását feszegette. Ezt a témát senki más nem merte feldolgozni.

Ugyanakkor kijelenthetjük, hogy Hollywood és a Warner azóta sokkal kevésbé „érzékeny” efféle témákban?

Erős szavak ezek, de nem igazán lenne részemről fair, ha cáfolnám őket, de a helyzet nem is ennyire egyszerű. A „tompulás” hosszú folyamat volt, mely elsősorban gazdasági hatások miatt, illetve a közönség ízlésváltozásai zajlott le. Minden egyes amerikai stúdió abban érdekelt, hogy bevonja a fiatal generációkat, mint nézőket, méghozzá úgy, hogy az idősebbekből a lehető legkevesebbet veszítse el. A Superman- és a Batman-filmek döbbentették rá őket, hogy a franchise mögött van az igazi pénz. A politikailag bátor filmek háttérbe szorultak. A Warner esetében az egyensúlyt például Clint Eastwood teremtette meg, aki a kasszasikerek között mindig rendezett egy-egy kisebb filmet, mint például a Nincs bocsánatot, amely négy Oscart nyert.

A világ talán legspecifikusabb személyiséggel rendelkező rendezője, Stanley Kubrick is a Warner istállóhoz tartozott.

Sok személyes kapcsolata volt, számos barát állt ki mellette és ő is a Warner történetének egyik legnagyobb ikonja. Így csodálták és elviselték.

A Miramax stúdió történetéről nem forgat majd filmet?

Az első reakcióm erre a kérdésre, hogy túlságosan gusztustalan a téma, de az valóban izgalmas, hogy Harvey Weinstein hogyan lobbizott Hollywoodban. Menjek be őt meginterjúvolni a börtönbe esetleg?

Cikkünk elkészítését a Budapesti Francia Intézet támogatta.